T贸th Tam谩s atya besz谩mol贸ja az argent铆nai magyar k枚z枚ss茅gekn茅l tett l谩togat谩s谩r贸l
Plátanos, Luttor Ferenc öröksége
Felmerül a kérdés: miért olyan érdekes ez a kis hely, hogy Ferenc pápa fontosnak tartotta, hogy 2021-ben, amikor a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus zárómiséjére Budapestre érkezett, a püspökökkel való találkozó alkalmával, majd két évvel kés艖bb, 2023-as magyarországi látogatása során még két beszédében is utalást tegyen rá?
A második világháború végén, a kommunista hatalomátvétellel együtt elkezd艖dött az egyházüldözés. Mindszenty József bíboros, hercegprímást (1945鈥�1974) 1948-ban, karácsony másnapján tartóztatták le. Az iskolákat már ezt megel艖z艖en államosították, a szerzetesrendeket pedig éppen 75 éve, 1950-ben oszlatták fel. Sokaknak kellett menekülnie. Köztük voltak Ward Mária (Mary Ward) követ艖i, az angolkisasszonyok is, akik a jezsuita lelkiségt艖l vezetve gyermekek nevelésével foglalkoztak. Amikor a Magyarországot elhagyni kényszerült n艖vérek megérkeztek Buenos Airesbe, el艖ször Luttor Ferencet keresték, aki néhány évvel korábban, 1947-ben kényszerült elhagyni az örök várost, Rómát. Luttor Ferenc a római Pápai Magyar Intézet (PMI) alapító rektora volt, aki az ottani magyar papi közösséget 1928-tól vezette. Nehéz id艖kben állt az intézmény élén, akik ismerték, a megmaradt levélváltások tanúsága szerint kés艖bb is nagy tisztelettel beszéltek róla. A második világháború után itthon azzal vádolták meg, hogy a nyilasokkal kollaborált, ezért sem térhetett vissza hazájába. Mivel azonban 鈥瀗incs olyan rejtett dolog, amely le ne leplez艖dnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék鈥� (Mt 10, 26), az utóbbi években kalandos úton éppen Argentínából el艖került, eredetileg a PMI levéltári anyagának részét képez艖 dokumentumok egészen más megvilágításba helyezik az 艖 szerepét, amelyek alapján egy olyan, éppen az ártatlanságát megalapozó és az egyházh疟ségét alátámasztó történet rajzolódik ki az utókor számára, amely szükségessé teszi akkori szerepének újraértékelését.
Luttor Ferenc 鈥� mint a szentszéki követség kánonjogi tanácsosa 鈥� diplomata státuszban volt. Amikor 1944-ben az összes római magyar diplomata elhagyta állomáshelyét, Luttor maradt az egyetlen, aki helyén maradt. Ennek egyik, korábban is ismert oka 鈥� ahogyan Csorba László is megfogalmazta a PMI 1945 utáni történetét feldolgozó, 1998-ban megjelent tanulmányában 鈥�, hogy 鈥瀉 lehetséges végs艖 pillanatig ott akart maradni szellemi gyermeke鈥� közelében, amelynek alapító rektora volt. A néhány évvel ezel艖tt megkerült, eddig elveszettnek hitt dokumentumok fényében még egy másik, egyház- és nemzetpolitikai szempontból sokkal jelent艖sebb indíttatás is kirajzolódik az utókor szeme el艖tt. Luttor ebben az id艖szakban, illetve a kényszer疟 emigrációig a háború után is rendszeres kapcsolatban állt az ügyeket operatív módon viv艖 Giovanni Battista Montini érsekkel, helyettes államtitkárral (sostituto), a kés艖bbi VI. Pál pápával (1963-1978). Ezen túl, ebben a kérdéses néhány hónapban kétszer fogadta 艖t XII. Piusz pápa (Eugenio Pacelli, 1939鈥�1958) is, akivel korábbról személyesen is jó kapcsolatot ápolt. Ahogyan a kihallgatások már publikált (Hungaria Rómából. Tanulmányok az új- és jelenkori magyar egyháztörténelemb艖l. Szent István Társulat, Budapest 2021) leiratából kit疟nik, az audienciáknak azonban nem a Szálasi-kormány védelme, hanem a Magyarország miatti aggódás volt a témája.
A világi történetírás gyakran elfelejti, hogy Luttor Ferenc els艖sorban pap volt és egy egyházi intézmény vezet艖je, ez pedig dönt艖en meg kellett, hogy határozza azt is, hogy egy krízishelyzetben hová orientálódjon. Luttor nemhogy vállalhatatlan nem lett, hanem továbbra is fontos kapocsként tekintettek rá a Vatikánban, ahová ekkor 鈥� más háború sújtotta országok diplomáciai képviseleteinek tagjaihoz hasonlóan 鈥� maga is beköltözött. Diplomáciai rangja az új körülményeknek megfelel艖en meghatalmazott miniszter lett, azonban éppen a Szentszék kérésére nem nevezte magát ideiglenes ügyviv艖nek. Ahogyan Luttor Ferenc maga fogalmazott egy 1945 februárjában kelt levelében: 鈥瀗em áll a magyar katolikus egyház érdekében sem a diplomáciai összeköttetés de facto való megszakítása鈥�, illetve ugyanitt hangsúlyozta azt is, hogy a széls艖jobboldali kormánnyal soha nem vette fel kapcsolatot. Akkor tehát mir艖l lehetett szó? Közismert, hogy a Szentszék mindig a párbeszéd pártján állt és áll minden konfliktusban. Erre a feladatra egy ott ismert és elismert pap, és ekként az 鈥炁� emberük鈥� teljesen alkalmas lehetett. Továbbá az adott helyzetben, a vészkorszak idején felmerülhetett egy másik igen nyomós ok is: ha nem marad a Szentszék mellett akkreditált magyar diplomata, akkor a paritás elve alapján Angelo Rotta érsek, magyarországi apostoli nuncius (1930鈥�1945) jelenléte is megkérd艖jelez艖dhetett volna a budapesti kormány szemében. Közismert azonban, hogy Rotta nuncius vezetésével a pápai képviselet éppen ezekben a hónapokban igen komoly emberment艖 tevékenységet végzet, amelynek sikerét nem volt szabad kockáztatni. A sors furcsa fintora, hogy Rotta nunciust éppen a 鈥瀎elszabadító鈥� szovjetek utasították ki, ráadásul a 鈥瀎elszabadulás ünnepén鈥�, 1945. április 4-én.
Luttor Ferenc tehát 1947-ben kényszerült elhagyni Rómát, és ugyanabban az évben Buenos Airesben talált új otthonra. Nem sokkal megérkezése után már neki kellett fogadnia az újabb menekülteket. A Magyarországról érkez艖 angolkisasszonyoknak is 鈥� a helyi emlékezet szerint 鈥� 艖t kellett érkezésük után keresniük. A n艖vérek, vagy ahogyan Buenos Airesben mondják, a máterek el艖ször ideiglenes helyen laktak, és keresték helyüket az új körülmények között. A helyi magyarok visszaemlékezése szerint a vonaton ülve hallottak arról, hogy Plátanoson eladó egy birtok, a tulajdonos pedig, Alejandro Bustillo hív艖 ember, így biztosan meg lehet vele egyezni egy igen kedvezményes árban. Így jutottak hozzá a területhez, ahol ráadásul készen álltak a birtokhoz tartozó épületek és egy kápolna is felépült már. (A Plátanos név a magyar fül számára megtéveszt艖 lehet, de a név nem a platánra (sicomoro), hanem a banánra (plátano) utal.)
Összesen tizenhét n艖vér kezdett új életet itt 1951-ben. A szerzetesrend tagjai otthon iskolákat tartottak fent, így itt is kötelességüknek érezték, hogy karizmájuknak megfelel艖en folytassák az oktatás-nevelés áldozatos munkáját. Igyekeztek összegy疟jteni az ide került magyar menekülteket, és elkezdték a gyermekek nevelését, a magyar nyelv és kultúra ápolását. Egyik艖jük, Juhász Mária n艖vér 1952-ben megalapította a Zrínyi Ifjúsági Kör (ZIK) hétvégi magyar iskolát, majd hamarosan megalakult a Pannonia Sacra (Mindszenty bíboros jelmondata), amelynek f艖 alapítója Luttor Ferenc apostoli protonotárius volt.
Luttorra gyakran mint a Buenos Aires-i magyar angolkisasszonyok gyóntatójára emlékeznek, a plátanosi emlékeket szemlélve azonban szerepe ennél jóval több volt: a Buenos Airesbe került katolikus magyarok lelki vezet艖je és törekvéseik f艖 egyházi támogatója volt. 艕 azonban csak a kezdeteknél lehetett jelen, mert 1953 tavaszán elhunyt.
Plátanoson, a kápolna tövében temették el, sírkövére latinul a következ艖 felírat került:
鈥濱tt nyugszanak
F艖tisztelend艖 Dr. Luttor Ferenc
apostoli protonotárius hamvai,
a Magyar Királyság Szentszék melletti meghatalmazott minisztere,
a magyar menekültek tüzes apostola az Argentin Köztársaságban,
és a plátanosi kollégium alapítványának legbuzgóbb híve.
Élt 1886. március 26-tól 1953. április 28-ig.
Nyugodjék békében.鈥�
Halála el艖tt egy héttel Luttor Ferenc keresztelte meg Paál Magdit, aki a f艖városban él艖 magyarok egyik vezet艖je, és aki maga is sokat járt és jár Plátanosra. Az emlékezet szerint 艖 volt az utolsó magyar, akit Luttor a keresztség szentségében részesített. Magdi is ott volt azon a szentmisén, amelyet 2025. július 12-én a Pápai Magyar Intézet egykori rektora és ekként Luttor Ferenc kései utóda, Tóth Tamás egyháztörténész mutatott be Plátanoson, hálát adva az alapítókért, egyben kérve Isten áldását az él艖kre.
Az elvetett mag ugyanis kizöldült és szárba szökkent. A következ艖 évtizedekben Plátanos a Buenos Airesben és környékén él艖 magyarok egyik f艖 találkozóhelye lett, nemzeti és vallási ünnepek helyszíne. A tágas udvar mikulás és karácsonyi ünnepek színtere is lett 鈥� decemberben Argentínában nyár van 鈥�, ilyenkor nem egyszer az egyik udvaron álló örökzöld fát is feldíszítették az itteni magyarok. A Külföldi Magyar Cserkészszövetség (KMCSSZ) keretein belül Plátanoson két cserkészcsapat is m疟ködött (egy a fiúknak, egy a lányoknak), s艖t az amerikai magyar cserkészek az els艖 id艖ben a vezet艖képz艖 táborokat is itt tartották.
A máterek az ötvenes évekt艖l tanították a magyar gyermekeket, az általános iskola 1954-ben, a középiskola 1960-ban indult el. A Ward Mária Kollégium (Colegio Maria Ward) nevet kapott intézmény székhelye az Argentínában él艖 magyarok jótev艖je, Sorg Antal építészmérnök segítségével épülhetett meg. Az iskolába Argentínán kívülr艖l is érkeztek id艖nként emigráns magyar családok gyermekei, de az kezdett艖l fogva nyitott volt mindenki számára. Els艖 vezet艖i Kis-Farkas Ilona és Tóth Erzsébet n艖vér voltak. Segítségükre két id艖közben érkezett pap, az 鈥�56-os menekült Domonkos László verbita, valamint egy másik szerzetes, a kés艖bb hivatását elhagyó Kuthy László voltak.
Az utolsó magyar máter, Tímár Mária 2019-ben hunyt el. 艕 is, ahogyan itt maradt társai, a kápolna mellett lév艖 temet艖kertben nyugszik. Az érettségi tablók, az emléktáblák, ahogyan a nagyterem adományokból készült, magyar szenteket ábrázoló üvegablakai, továbbá az egykori magyar közösségi terekben lév艖 emléktárgyak és fotók sokasága, valamint az él艖k emlékezete továbbra is emlékeztet a magyar múltra. Az iskola változatlanul m疟ködik, és továbbra is az angolkisasszonyok (Congregatio Jesu) fenntartásában van. Mivel az egykori birtokközpont környéke mára teljesen benépesült, az iskolába ma több mint 700 argentin diák jár, a helyiségek szombatonként pedig katekézisnek adnak otthont. Az érettségi tablók kifejezetten magyar hagyománya is megmaradt. Plátanos település Domonkos László verbitának köszönheti azóta plébánia rangra emelt templomát, amelynek véd艖szentje a felebaráti szeretet példája, Árpádházi (vagy ahogyan itt mondják: Magyarországi) Szent Erzsébet. A Zrínyi Ifjúsági Kör hétvégi magyar iskola ma is m疟ködik: jelenlegi székhelye az itteni magyarok egy másik központjában, Nagy Buenos Aires északnyugati részén, Olivoson van.
A Plátanoson lév艖 egykori magyar központba, az ottani máterekhez járt gyóntatni egy id艖ben a jezsuita páter Jorge Mario Bergoglio, a kés艖bbi Ferenc pápa is. E tisztében a szerzetesn艖vérekhez költözött azok éves lelkigyakorlatai idejére is, így számos alkalma nyílt beszélgetni velük, megismerni 艖ket. Így emlékezett rájuk a nemrég elhunyt szentatya 2023. április 28-án, napra pontosan Luttor Ferenc halálának 70. évfordulóján, amikor a püspökökkel, papokkal, diakónusokkal, szerzetesekkel, papnövendékekkel és lelkipásztori munkatársakkal találkozott a budapesti Szent István-bazilikában: 鈥濶em tudom elfelejteni az Angolkisasszonyok közösségébe tartozó magyar n艖vérek bátor és türelmes tanúságát, akikkel Argentínában találkoztam, miután a vallásüldözés idején elhagyták Magyarországot. Tanúságtev艖, csodálatos n艖k voltak! Tanúságtételükkel annyi jót tettek velem.鈥� Majd a hallgatóságot buzdítva így folytatta Ferenc pápa: 鈥濱mádkozom értetek, hogy a hit nagyszer疟 tanúinak példáját követve sohase gy艖zzön le benneteket a középszer疟ségbe süllyeszt艖 bels艖 fáradtság, és örömmel haladjatok el艖re.鈥�
Corpus Christi: magyarok az es艖erd艖 mélyén
Az ember óhatatlanul is felkapja a fejét a település kifejezetten katolikus neve hallatán, ahogy a bennfoglaló argentin tartomány neve is árulkodó: Misiones. Ez arról tanúskodik, hogy ezen a vidéken, a mai Paraguay, Brazília és Argentína területén jezsuita missziók voltak, amelyek az itt lakó guaraní indiánok érdekében jöttek létre. Loyolai Szent Ignác rendje, a jezsuiták a 17. század elején egy különleges dologba, egy 鈥瀞zent kísérletbe鈥� kezdtek a guaraník között. Nem halat, hanem hálót adtak az 艖slakosoknak: a kereszténység átadása mellett letelepítették, önkormányzattal rendelkez艖 városokba, a redukciókba szervezték, egyben önállóságra tanították 艖ket és a fejl艖dés lehet艖ségét kínálták nekik. A spanyol konkvisztádorok ezzel szemben az 艖slakosokban inkább az olcsó munkaer艖t, a termelést is folytató redukciókban pedig konkurenciát láttak. A jezsuiták ugyanis tanárokat, zenészeket, illetve különböz艖 szakembereket képeztek itt, köztük asztalosokat, m疟tárgy- és hangszerkészít艖ket, épít艖ipari, illetve könny疟fém-megmunkáló szakembereket. Az es艖erd艖ben megmunkálható fa szinte korlátlanul állt rendelkezésre, a vasat pedig a helyben található, nagy vastartalmú kövekb艖l vonták ki kemény munkával. A hódítók és a harminc redukció közti feszültég oda vezetett, hogy végül 1768-ban ezeket a közösségeket, ahol összesen úgy 700 ezer guaranít kereszteltek meg jó másfél évszázad alatt, a jezsuitáknak fel kellett számolniuk. A misszió cím疟, 1986-os film Robert de Niro és Jeremy Irons f艖szereplésével err艖l a drámáról szól.
Ezen harminc redukció egyike volt Corpus Christi, mely nevét Krisztus Testér艖l, azaz Úrnapja ünnepér艖l kapta. A közösséget 1622-ben alapították. A különböz艖 betegségek terjedése miatt háromszor kellett költözniük, míg 1701-ben meg nem találták a negyedik, immár végleges helyüket a mai Corpus Christi városa helyén, amely stratégiai szempontból is kiemelked艖 helyen állt: a magaslatról be lehetett látni a három kilométerre húzódó Paraná folyó forgalmát, illetve erre vezetett több fontos út is. Innen ellen艖rizni lehetett a Brazília fel艖l beszivárgó rabszolga-keresked艖k mozgását is, akik ugyancsak veszélyt jelentettek a guaraník számára.
A többi redukcióhoz hasonlóan Corpus Christit is fel kellett adni 1768-ban. A település valahogyan mégis túlélte a háborúkat és viszontagságokat, a 19. század végén pedig Európából telepesek érkeztek ide. A város rövid ideig az újonnan megalakult Misiones tartomány kijelölt székhelye is volt. A helyi emlékezet szerint úgy 100 évvel ezel艖tt még álltak az egykori jezsuita misszió falai is, megvolt sok tet艖cserép is, de az akkori vezetés szemében ezek nem jelentettek meg艖rzend艖 értéket, ezért eladták azokat épít艖anyagnak. Az argentin kormány csak 1943-ban döbbent rá a redukciók romjainak kulturális és történelmi értékére. Corpus Christi romjait id艖közben visszafoglalta az es艖erd艖, de jelenlegi állapotában az utóbbi évtizedekben gondosan óvják azt, ami megmaradt. Néhány éve sikerült a megmunkált kövekb艖l valamennyit visszavásárolni a kisváros múzeuma számára.
Településnek huszonnégy éven keresztül volt polgármestere Ignacio Németh, aki büszkén 鈥� argentin spanyol nyelven 鈥� meséli, hogy az els艖, itt otthonra lelt magyar bevándorló éppen 115 évvel ezel艖tt, 1910-ben érkezett ide Tóth János személyében. 艕t mások követték, köztük a volt polgármester 艖sei. A betelepül艖k mindegyike kapott száz-száz hektár es艖erd艖t, amelyet azonban mindenkinek magának kellett m疟velhet艖vé tennie. Ez nemcsak azért nehéz feladat, mert a növényzet nagyon s疟r疟, hanem azért is, mert m疟velés híján a természet itt nagyon gyorsan visszaveszi azt, amit elvettek t艖le. A tartomány a híres argentin teaféleség, a yerba mate 艖si term艖helye, ezért az ide jöv艖k ezzel kezdtek foglalkozni. A mate fájának levele ma is nagyon értékes, országszerte az argentinok kedvenc itala (Ferenc pápa is szívesen fogyasztotta); értékét jól mutatja, hogy a guaraník között fizet艖eszköznek számított egy id艖ben.
Bangha Béla jezsuita a két világháború közt járt Dél-Amerikában, és a Corpusban él艖 katolikus magyarokat is felkereste. Err艖l az 1934. június végi találkozásról így számolt be missziós naplójában:
鈥濧 kicsiny magyar egyházközség harangszóval fogadja a hazai földr艖l érkezett igehirdet艖ket. Hiszen, mondja Tóth János bácsi s majd a könnye buggyan ki a szeméb艖l: amióta itt élünk Corpuson, sohasem mertük még álmodni se, hogy egyszer magyar lelkész szentbeszédjét hallhatjuk és egészen bizonyos, hogy koporsónk zártáig nem lesz abban többet részünk! [鈥 A templom bejárata föl van díszítve, ékes bet疟kkel ragyog felénk pálmaágak s virágfüzérek közt az »lsten hozta« felírás, az argentinai, a magyar és a pápai zászló. El艖l állnak a fehérruhás lányok, aztán az asszonyok, férfiak, csupa tagbaszakadt, derék, sorsverte magyar. Mindenfel艖l »Isten hozta« és »Dícsértessék« hangzik felénk鈥� (Bangha Béla: Utak és élmények. II. Amerika. Budapest [1942], 277. oldal).
Többükr艖l utca van elnevezve, így az említett Tóth Jánosról is, akinek történetét Bangha a könyvében kés艖bb részletesen hozza: Bársonyos községben született, az akkori Veszprém vármegyében, és 1891-ben, tizennyolc évesen indult el a szüleivel együtt Amerikába. Kés艖bbi feleségét, aki a közeli Lovászpatonáról származott, az úton ismerte meg. El艖ször Brazíliában töltöttek öt évet, onnan kerültek Argentínába, ahol megjárták többek között Buenos Airest és Patagóniát is, miel艖tt a család Corpusban végleges otthonra lelt volna. Ekkor már négy gyermekük volt, és velük jött János öccse, Nándor is, aki azonban az odaúton megfázott, és megérkezésük után nem sokkal meghalt. A település a kihalás szélén volt. Ahogy maga Tóth János mesélte Bangha páternek: 鈥濩orpusban csak két magyar család volt miel艖ttünk, meg két lengyel és egy horvát. Azok is elmentek; mire mi kijöttünk, már csak három lakosa volt Corpusnak. Ma [1934-ben] van kétezren fölül鈥� (Uo., 290. o.).
A város újranépesítésében tehát fontos szerepet játszottak az akkor érkezett magyarok. Sokak emlékezetében éppen ezért Corpus mint magyarok által újraalapított város él. Maga Tóth János szorgalmával a feléledt városka egyik legtehet艖sebb polgárává lett, neki volt a legnagyobb teaültetvénye, és 艖 vezette a templomépítési mozgalmat is. A helyi emlékezet szerint a településen egy akkor (és ma is) ritkaságnak számító emeletes házat emeltetett a tartományi kormányzó számára, mivel a helyiek azt szerették volna elérni, hogy a kisváros újra Misiones székhelye legyen. Ez a ház még ma is áll.
A régi temet艖ben 鈥� amely a jezsuita misszió egykori f艖terén van 鈥� sétálva nemcsak az egykori magyar bevándorlók és leszármazottaik nevei t疟nnek fel, hanem a helyiek történetét jól ismer艖 volt polgármesternek köszönhet艖en további magyar sorsok is körvonalazódnak.
Sajátos história Németh Idáé, aki egy Dél-Amerikába tartó francia bevándorlóhajó fedélzetén látta meg a napvilágot 1910. január 19-én. B艖ven elmúlt már negyven éves, mire megkapta els艖 személyi okmányait Juan Domingo Perón els艖 elnöksége (1946鈥�1955) idején annak feleségének, Evitának köszönhet艖en.
Megkapó történet László Istváné és feleségéé. László István az els艖 betelepül艖k közt volt. Gyermekkori játszópajtása, Németh Rozália azonban Magyarországon maradt. Levélben tartották a kapcsolatot, végül Rozália követte Istvánt Corpus Christibe, ahol összeházasodtak, gyermekeik születtek, most pedig egymás mellett nyugszanak a település temet艖jében.
A második világháborút követ艖en valamelyest elfelejt艖dött, hogy itt is élnek magyarok. A tartomány legfontosabb f艖útját végül nem Corpuson, hanem néhány kilométerrel arrébb, egy másik településen vezették keresztül. A felejtésben ezen túl bizonyosan az is közrejátszott, hogy a kisváros Argentína északi határához fekszik közel, ám a f艖várostól, Buenos Airest艖l, amely a magyar katolikus misszió központja is, közúton több mint ezer kilométerre található. A folyami út még ennél is sokkal hosszabb. Az utóbbi évtizedekben találtak rá a kutatók újra az itt él艖 magyar leszármazottakra. A most él艖 helyiek a harmadik-negyedik-ötödik generáció tagjai, 艖k már nem beszélik a magyar nyelvet, de kulturális köt艖désük a magyar állami figyelemnek is köszönhet艖en újra er艖södik. A diaszpórában él艖 közösségeket, így az Argentínában él艖 magyarságot a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) évek óta segíti a Külföldi Magyar Lelkipásztori Szolgálaton keresztül. Az utóbbi években a Szent József Argentínai Civil Katolikus Egyesület szervezésében több magyar pap is eljutott Corpus Christibe. A helyi id艖sek otthonában, amelyet magyarok alapítottak, tavaly Sajgó Szabolcs jezsuita, idén Tóth Tamás egyháztörténész mutatott be szentmisét és találkozott az ott él艖kkel.
Az egykori magyar betelepül艖k leszármazottai ma is ebben a tiszta, rendezett, tágas, es艖erd艖vel körülvett kisvárosban élnek, és mindig nagyon örülnek a magyar látogatóknak, különösen a névrokonaiknak. Ignacio Némethnek köszönhet艖en a magyar nemzeti színek néhány éve bekerültek a település zászlajába: a kisvárosban él艖 magyarok és utódaik ezzel a történelmi gesztussal szimbolikusan is Corpus Christi, azaz Krisztus Teste tagjai lettek. (Szöveg és fotók: Tóth Tamás atya)
