Szentsz茅ki Jubileum 鈥� A Kereszt sz茅ps茅ge 眉dv枚z铆t benn眉nket
Vertse Márta 鈥� Vatikán
Elmélkedésében a jubileumi év témájához, a reményhez f疟zte gondolatait, rámutatva, hogy a remény egy lendület az élet végs艖, nagy távlata felé, az örök életben rejlik. A meditáció végén, XIV. Leó pápa számára átadták a Jubileumi keresztet, amelyet körmenetben vitt a VI. Pál teremb艖l a Szent Péter-bazilika bejáratáig a Harangok íve mentén. A Szentatya és az 艖t követ艖 bíborosok, püspökök és papok, majd a világi személyzet a Szent Péter bazilika el艖tti térr艖l haladtak át a szentkapun.
A hatvanhatéves Riva n艖vér meghatott szavakkal kezdte beszédét, emlékeztetve rá, hogy Ferenc pápa és Rino Fisichella érsek, a Jubileum szervezéséért felel艖s Evangelizációs Dikasztérium pro-prefektusa, 艖t választották ki erre a nagy eseményre, amely az egész Római Kúriát és Vatikánvárost érinti. Nagy megtiszteltetésnek nevezte, hogy XIV. Leó pápa jelenlétében mondhatja el elmélkedését, kiemelve közös kapcsolódási pontjaikat: Szent Ágoston-reguláját, valamint azt a tényt, hogy szerzetesrendjüket XII. Leó pápa hagyta véglegesen jóvá 200 évvel ezel艖tt, 1825-ben.
A remény fonala
Riva n艖vér tíz éve él San Marino Köztársaságban. Erre utalva beszéde elején megállapította, hogy a kis államok értéke egy globalizált világban ma felbecsülhetetlen érték, amelyet nem szabad eltékozolni, hanem minden lehetséges energiával meg kell védeni. Ezek a kis államok, sajátos és 艖si hagyományaikkal, életben tartják a reményt egy olyan világban, amely azt kockáztatja, hogy elveszíti történelmi gyökereit. Ezek a kis államok azok, amelyek szilárdan meg艖rzik a remény fonalát. A szerzetesn艖 felhívta hallgatósága figyelmét a Remény szót jelöl艖 bibliai kifejezésre: 鈥瀟ikva鈥�, amelynek gyökere a 鈥瀔av鈥� vagyis a 鈥瀔ötél鈥�, 鈥瀞zál鈥�. Kav nem egy laza, hanem két pólus között kifeszített kötélre utal. A bibliai héberben ugyanis annak az embernek van reménye, aki a múltjában gyökerezik és képes a jöv艖 felé fordulni, miközben a jelent feszültségben éli meg.
Ne veszítsük el gyökereinket, ne kételkedjünk a jöv艖ben
Hogyan tarthatjuk ma életben ezt a feszültséget a múlt és a jöv艖 között egyházunkban, ebben a kis államban, amelynek az egyház meghatározó része? 鈥� tette fel a kérdést Riva n艖vér, utalással Vatikánvárosra, majd megállapította, hogy a múlt és a jöv艖 közötti egyensúly alkotja a Remény nagy gyökerét. Ma azt kockáztatjuk, hogy egy már nem létez艖 múlt nosztalgiájában élünk, amely gyakran a jelenhez nem kapcsolódó hagyomány艖rzésbe torkollik, vagy egy hamis jöv艖kép felé igyekszünk és képtelenek vagyunk valós megoldásokat kínálni a jelen kihívásaira. A múlt, fájdalmaival és dics艖ségeivel együtt, nagy ugródeszkát jelenthet ahhoz, hogy helyes feszültséggel éljük meg a jelent 鈥� szögezte le Riva n艖vér.
Ezzel kapcsolatban felidézte de Chirico 鈥濧 tékozló fiú visszatérése鈥� m疟vét. Giorgio de Chirico, Görögországban született olasz nemesek fia, 18 évesen érkezett Olaszországba, és csatlakozott a futurista mozgalomhoz, amely az els艖 világháború idején a háborúpártiak, az intervencionisták mellett állt. Amikor azonban a fest艖 1917-ben kórházba került Ferrarában, megértette, hogy egyetlen háború sem képes jöv艖t és reményt kínálni. Ezért 1922-ben önmagát a tékozló fiúként festette meg, mint self-made férfit, széles vállú, fejlett combizomzatú és keskeny bokájú fiú manökent, aki maga után hagy egy mediterrán tájat és vele együtt a görög-latin keresztény kultúra el艖írásait, hogy a vörös Ferrarába induljon, amely vörös a m疟emlékekben és az avantgárd mozgalmakban. Azonban hasonlóan az evangéliumi példabeszédhez, különös dolog történik, a bábfiú átéli egy apa zavarodottságát, aki, mint egy görög szobor, elhagyja a szobor talapzatát, hogy fia felé menjen. A festmény mondanivalója Riva n艖vér értelmezésében az, hogy a múlt eljön hozzánk kérdéseivel, nem azért, hogy összeroppanjunk alatta, hanem hogy új lendületet adjon nekünk a Jelenben, reménnyel tekintve a jöv艖be.
Remélni és az örökkévalóságnak élni
Mi is, sokkal inkább, mint a fiatal De Chirico, egy olyan világban élünk, ahol a fejl艖dés lehet egy nagy er艖forrás, ugyanakkor lehet nagy veszély is. Világunkban a társadalmi kommunikációs eszközökb艖l származó lehet艖ségek új társadalmi-kulturális életformákat alakítanak ki, azonban vigyáznunk kell! Az eszközöket valóban eszközként kell tekinteni, vagyis a felhasználó ne mondjon le a gyökereir艖l, ne vesse bele magát egy nem-tudni-merre irányuló rohanásba, hanem tudjon jól tájékozódni, mert, ahogy a nagy hippói püspök írta: 鈥濶em lehet jól futni, ha nem tudod, hová kell futni鈥� 鈥� idézte a n艖vér Szent Ágoston szavait (vö. Szent Ágoston: Az emberi igazságosság tökéletessége 8.19).
Éljünk az örökkévalóság távlatában
Mi tudjuk, merre kell futnunk: János és Péter futása Krisztus üres sírja felé (vö. Jn 20,4) az egyetlen út, amelyet az Egyház és a világ bátran végig futhat: ez annak a futása, aki tudja, hogy a remény az igazi életben, az örök életben rejlik. Az örökkévalóság mindnyájunk el艖tt áll, hív艖k és nem hív艖k, az egész emberiség el艖tt. Ha rövid és középtávú szempontokért dolgozunk, akkor hiába dolgozunk. Az élet nagy távlatára tekintve kell munkálkodnunk, amely nem hal meg: éljünk úgy, hogy minden pillanatban megkérdezzük magunktól, hogy amit teszünk, szorosan összekapcsol-e bennünket azzal az igazsággal, amely szeretet és örökkévalóság (vö. Szent Ágoston, Vallomások 7. könyv 10.16): ez jelenti azt, hogy remélünk. Remélni annyit jelent, mint meger艖síteni az igazságot, amely tiszteletben tartja az életet a fogantatásától kezdve a természetes halálig; amely tiszteletben tartja minden ember méltóságát, függetlenül a személy nemét艖l, hitét艖l vagy nemzetiségét艖l; amely tiszteletben tartja minden nép sajátos szokásait és kultúráit, ami nagy egyetemes gazdagságot jelent.
Riva n艖vér elmélkedésében a jubileum mély jelentésére utalt, ami nem más, mint hogy segítsen nekünk gondolkodni a végs艖 dolgokról. Mindannyiunkat megérint a létezés rövidsége, és mindannyiunknak kötelessége, hogy kérdéseket tegyünk fel életünk értelmér艖l. Az ilyen kérdések zavart kelthetnek a lélekben, az elégtelenség vagy a kudarc érzését ébreszthetik fel, de éppen ezekben a helyzetekben nyilvánul meg az a semmib艖l el艖bukkanó kislány, aki, Charles Péguy francia költ艖 szerint, a remény (vö. Charles PÉGUY - A második erény titka). Valóban, ha az Istennel és az emberekkel való kapcsolatunk fenntartásához szükség van a hitre és a jóságra, akkor szükségünk van a reményre, hogy megértsük a történelem el艖menetelét. Péguy nagysága abban rejlik, hogy visszavezetett bennünket a remény és alázat mély összefüggéséhez. Az alázatosak az igazán er艖sek, akik képesek az életre tekinteni, Victor Hugo szavai szerint nem a megszokott pillantással, hanem a csodálkozás tekintetével. Az alázat továbbá legy艖zi az ember nagy ellenségének, a Gonosznak a hatalmát, aki pontosan ott támad, ahol az életszentség a legnagyobb, és ahol (mint Vatikán városállamban) Krisztus hatalma a legb艖ségesebben nyilvánul meg azokban, akik 艕rá bízzák magukat. Ezért fel kell vérteznünk magunkat alázattal, hogy csodálkozó szemmel észrevegyük a remény apró, de biztos lépéseit.
Az Eucharisztia reményünk szentsége
Az Örökimádó n艖vérek elöljárója ezután felidézte a szerzetesrend alapítóanyja, a Megtestesülésr艖l nevezett Boldog Mária Magdolna tanítását, aki azt írta, hogy egy szent ember utolsó szavai a legfontosabbak, amelyekre érdemes emlékeznünk. Ezek azok a szavak, amelyek megalapozzák a reményt a többiek számára. Ilyenek Krisztus utolsó szavai, amelyek az utolsó vacsorán hangzottak el. Jézus összekapcsolta az Atyába vetett hitet és az örök élet reményét a közöttünk lév艖 szeretettel. A remény tehát szorosan összefonódik Jézus nagyszabású vágyával: hogy 鈥瀕egyenek mindnyájan Egy鈥� (Jn 17,21). Az Eucharisztia a remény viatikuma, szent útravalója az örök életre, és csodálatosan összeköti a múltat, a jelent és a jöv艖t. Az Eucharisztiában kifejez艖dik és megvalósul minden ember egysége. Azonban nem elég, hogy ezt tudjuk, hinnünk is kell benne, és mint a béke és az egység férfiainak és n艖inek, meg is kell er艖sítenünk egész lényünkkel.
Ez nem mindig könny疟, hiszen a különböz艖ségeinkb艖l adódó konfliktusokon túl, gyakran a személyes és bels艖 problémákat is meg kell oldani. Hogyan gy艖zhetjük le tehát magunkban a megszokott tekintetet, és érlelhetjük el a csodálkozás alázatos tekintetét? 鈥� tette fel a kérdést Riva n艖vér, majd felidézte szerzetesrendje születésének történetét.
Imádó tekintetünket szegezzük az Oltáriszentségre
Egy nagy szenvedéssel teli id艖szakban (Napóleon uralkodása, VII. Piusz pápa elrablása (1809) idején Jézus, a Firenzében szám疟zetésben lév艖 alapítóanya, Mária Magdolna számára Róma városát jelölte ki, mint helyszínt, hogy itt kezdje el m疟vét. Jézus azt akarta, hogy Rómából, a kereszténység központjából érkezzen az a nagy felhívás, hogy imádó tekintetünket az Oltáriszentségre szegezzük, és bel艖le merítsünk er艖t, imát és világosságot, hogy vezessük az emberiséget és az egyházat is, a világ üldöztetései és az isteni vigasztalások között 鈥� utalt Riva n艖vér Szent Ágoston szavaira. Feltekinteni a Legszentebb Oltáriszentségre, mint annak idején a réz kígyóra, meggyógyíthat minket a gonosztól, megtisztíthatja a tekintetünket és képessé tehet minket a prófétálásra. Nem kell félnünk, mert Isten a legnagyobb szövetségesünk. 艕 örökös szeretettel szeret minket, és mindig irgalmas lesz hozzánk (vö. Jer 31,3). Hagyjuk, hogy 艕 alakítson minket, és valósítsuk meg azokat a világosságokat, amelyeket a Szentlélek pontosan az Eucharisztia és Sz疟z Mária, a biztos remény jele által kínál fel számunkra.
A Kereszt jelében gy艖zhetünk
Riva n艖vér egy Dosztojevszkij idézettel folytatta elmélkedését, amellyel gyakran visszaélnek: a szépség meg fogja menteni a világot. Ez egy nem megfelel艖 idézet, mert Miskin herceg valójában egy drámai kérdést fogalmaz meg 鈥濧 félkegyelm疟鈥� c. híres orosz regényben: milyen szépség fogja megmenteni a világot? A herceg ugyanis Hans Holbein festményével, a Halott Krisztussal (1521) néz szembe, egy szörny疟 alkotással, amelyen az életnagyságban megfestett Jézus arca beesett szemekkel és a sejthalál, nekrózis jeleit mutató végtagokkal rendelkezik. Tehát a kérdés komoly. Milyen szépség fog megmenteni minket? A kereszt szépsége, a vereség szépsége fogja megmenteni a világot? Ezekre a kérdésekre Riva n艖vér a következ艖 választ adta: Igen, a kereszt még megmenthet minket, egy kereszt, amelyet befogadunk és felajánlunk. Nehéz éveket éltünk át botrányok és viták között, de ebben a nagy jelben még gy艖zhetünk. Ez a nagy, vesztes szépség üdvözít minket. A remény ott fakad, ahol a fájdalom és b疟nbánat könnyei termékennyé teszik a lelket az alázatban és az élet újdonságában.
A biztos remény jele
Van egy másik nagy szövetségesünk is, a Szépség Királyn艖je: Sz疟z Mária 鈥� folytatta elmélkedését Riva n艖vér. Utolsókén Salvador Dalí festményét elemezte, amely a Port Lligati-i Madonnát ábrázolja az atomrobbantás után. Jelképe annak a tragédiának, amit az etikától levált tudomány és technika okozhat nekünk. A képen Sz疟z Mária arcát a fest艖 felesége, Gala ábrázolja. A festményen mindenütt a pusztulás jelei láthatók: a régi boltív, amely alatt Mária áll, teljesen széttöredezett. Ilyenek a mi intézményeink is, régiek, de gyakran a romlás jeleit mutatják 鈥� állapította meg Riva n艖vér, majd folytatta a festmény részletes bemutatását. A képen látható egy hal, egy krisztológiai szimbólum, azonban már halva fekszik az emelvényen. A hegyek a víz fölött lebegnek. Ugyanakkor a m疟vész az újjászületés jeleivel is telehinti alkotását. Ezek közé tartozik a tojás a boltív közepén, továbbá angyalok kinyújtott kezekkel és a Sz疟z Máriára hasonlító, várandós n艖k. A m疟vész a hit felé való közeledés pillanatában azt akarta kifejezni, hogy Mária meg艖riz minket a kudarcainkban és a kilátásainkban, mint ahogy a térdén ül艖 Gyermeket is 艖rzi. Mária és az Isteni Gyermek irgalmas bels艖ségeit nyitott keretek képviselik, mint amilyenek a remény jubileumi kapui. Ha Mária belsejének középpontjában Jézus áll, akkor az Isteni Gyermek belsejének középpontjában az Eucharisztikus Kenyér van. Erre a kenyérre tekintve Krisztus két dolgot tart felfüggesztve a kezében: a világmindenséget és a szót, vagyis az emberi bölcsességet és az isteni bölcsességet. Ezáltal Jézus arra oktat minket, hogy újból találjuk meg a remény útjait. El艖ször is szegezzük tekintetünket az Eucharisztikus Kenyérre, merítsünk er艖t a múltból, hogy eredeti módon értelmezzük a jelent és kössünk fogadást a jöv艖re.
Végül pedig bízzunk Mária, a Salus Populi Romani, a Római Nép Segít艖je, a Mennyország Kapuja, a remény és a vigasztalás kapuja gyors segítségében. Mária, a Vigasztalás és a Remény Anyja, imádkozz érettünk 鈥� fejezte be elmélkedését a Sz疟zanyához intézett fohászával Riva n艖vér, a Legszentebb Oltáriszentség Örökimádó N艖vérei monasztikus közösség elöljárója június 9-én, a szentszéki alkalmazottak jubileumán.
