Szentsz¨¦ki Jubileum ¨C A Kereszt sz¨¦ps¨¦ge ¨¹dv?z¨ªt benn¨¹nket
Vertse Márta ¨C Vatikán
Elmélkedésében a jubileumi év témájához, a reményhez f?zte gondolatait, rámutatva, hogy a remény egy lendület az élet végs?, nagy távlata felé, az örök életben rejlik. A meditáció végén, XIV. Leó pápa számára átadták a Jubileumi keresztet, amelyet körmenetben vitt a VI. Pál teremb?l a Szent Péter-bazilika bejáratáig a Harangok íve mentén. A Szentatya és az ?t követ? bíborosok, püspökök és papok, majd a világi személyzet a Szent Péter bazilika el?tti térr?l haladtak át a szentkapun.
A hatvanhatéves Riva n?vér meghatott szavakkal kezdte beszédét, emlékeztetve rá, hogy Ferenc pápa és Rino Fisichella érsek, a Jubileum szervezéséért felel?s Evangelizációs Dikasztérium pro-prefektusa, ?t választották ki erre a nagy eseményre, amely az egész Római Kúriát és Vatikánvárost érinti. Nagy megtiszteltetésnek nevezte, hogy XIV. Leó pápa jelenlétében mondhatja el elmélkedését, kiemelve közös kapcsolódási pontjaikat: Szent Ágoston-reguláját, valamint azt a tényt, hogy szerzetesrendjüket XII. Leó pápa hagyta véglegesen jóvá 200 évvel ezel?tt, 1825-ben.
A remény fonala
Riva n?vér tíz éve él San Marino Köztársaságban. Erre utalva beszéde elején megállapította, hogy a kis államok értéke egy globalizált világban ma felbecsülhetetlen érték, amelyet nem szabad eltékozolni, hanem minden lehetséges energiával meg kell védeni. Ezek a kis államok, sajátos és ?si hagyományaikkal, életben tartják a reményt egy olyan világban, amely azt kockáztatja, hogy elveszíti történelmi gyökereit. Ezek a kis államok azok, amelyek szilárdan meg?rzik a remény fonalát. A szerzetesn? felhívta hallgatósága figyelmét a Remény szót jelöl? bibliai kifejezésre: ?tikva¡±, amelynek gyökere a ?kav¡± vagyis a ?kötél¡±, ?szál¡±. Kav nem egy laza, hanem két pólus között kifeszített kötélre utal. A bibliai héberben ugyanis annak az embernek van reménye, aki a múltjában gyökerezik és képes a jöv? felé fordulni, miközben a jelent feszültségben éli meg.
Ne veszítsük el gyökereinket, ne kételkedjünk a jöv?ben
Hogyan tarthatjuk ma életben ezt a feszültséget a múlt és a jöv? között egyházunkban, ebben a kis államban, amelynek az egyház meghatározó része? ¨C tette fel a kérdést Riva n?vér, utalással Vatikánvárosra, majd megállapította, hogy a múlt és a jöv? közötti egyensúly alkotja a Remény nagy gyökerét. Ma azt kockáztatjuk, hogy egy már nem létez? múlt nosztalgiájában élünk, amely gyakran a jelenhez nem kapcsolódó hagyomány?rzésbe torkollik, vagy egy hamis jöv?kép felé igyekszünk és képtelenek vagyunk valós megoldásokat kínálni a jelen kihívásaira. A múlt, fájdalmaival és dics?ségeivel együtt, nagy ugródeszkát jelenthet ahhoz, hogy helyes feszültséggel éljük meg a jelent ¨C szögezte le Riva n?vér.
Ezzel kapcsolatban felidézte de Chirico ?A tékozló fiú visszatérése¡± m?vét. Giorgio de Chirico, Görögországban született olasz nemesek fia, 18 évesen érkezett Olaszországba, és csatlakozott a futurista mozgalomhoz, amely az els? világháború idején a háborúpártiak, az intervencionisták mellett állt. Amikor azonban a fest? 1917-ben kórházba került Ferrarában, megértette, hogy egyetlen háború sem képes jöv?t és reményt kínálni. Ezért 1922-ben önmagát a tékozló fiúként festette meg, mint self-made férfit, széles vállú, fejlett combizomzatú és keskeny bokájú fiú manökent, aki maga után hagy egy mediterrán tájat és vele együtt a görög-latin keresztény kultúra el?írásait, hogy a vörös Ferrarába induljon, amely vörös a m?emlékekben és az avantgárd mozgalmakban. Azonban hasonlóan az evangéliumi példabeszédhez, különös dolog történik, a bábfiú átéli egy apa zavarodottságát, aki, mint egy görög szobor, elhagyja a szobor talapzatát, hogy fia felé menjen. A festmény mondanivalója Riva n?vér értelmezésében az, hogy a múlt eljön hozzánk kérdéseivel, nem azért, hogy összeroppanjunk alatta, hanem hogy új lendületet adjon nekünk a Jelenben, reménnyel tekintve a jöv?be.
Remélni és az örökkévalóságnak élni
Mi is, sokkal inkább, mint a fiatal De Chirico, egy olyan világban élünk, ahol a fejl?dés lehet egy nagy er?forrás, ugyanakkor lehet nagy veszély is. Világunkban a társadalmi kommunikációs eszközökb?l származó lehet?ségek új társadalmi-kulturális életformákat alakítanak ki, azonban vigyáznunk kell! Az eszközöket valóban eszközként kell tekinteni, vagyis a felhasználó ne mondjon le a gyökereir?l, ne vesse bele magát egy nem-tudni-merre irányuló rohanásba, hanem tudjon jól tájékozódni, mert, ahogy a nagy hippói püspök írta: ?Nem lehet jól futni, ha nem tudod, hová kell futni¡± ¨C idézte a n?vér Szent Ágoston szavait (vö. Szent Ágoston: Az emberi igazságosság tökéletessége 8.19).
Éljünk az örökkévalóság távlatában
Mi tudjuk, merre kell futnunk: János és Péter futása Krisztus üres sírja felé (vö. Jn 20,4) az egyetlen út, amelyet az Egyház és a világ bátran végig futhat: ez annak a futása, aki tudja, hogy a remény az igazi életben, az örök életben rejlik. Az örökkévalóság mindnyájunk el?tt áll, hív?k és nem hív?k, az egész emberiség el?tt. Ha rövid és középtávú szempontokért dolgozunk, akkor hiába dolgozunk. Az élet nagy távlatára tekintve kell munkálkodnunk, amely nem hal meg: éljünk úgy, hogy minden pillanatban megkérdezzük magunktól, hogy amit teszünk, szorosan összekapcsol-e bennünket azzal az igazsággal, amely szeretet és örökkévalóság (vö. Szent Ágoston, Vallomások 7. könyv 10.16): ez jelenti azt, hogy remélünk. Remélni annyit jelent, mint meger?síteni az igazságot, amely tiszteletben tartja az életet a fogantatásától kezdve a természetes halálig; amely tiszteletben tartja minden ember méltóságát, függetlenül a személy nemét?l, hitét?l vagy nemzetiségét?l; amely tiszteletben tartja minden nép sajátos szokásait és kultúráit, ami nagy egyetemes gazdagságot jelent.
Riva n?vér elmélkedésében a jubileum mély jelentésére utalt, ami nem más, mint hogy segítsen nekünk gondolkodni a végs? dolgokról. Mindannyiunkat megérint a létezés rövidsége, és mindannyiunknak kötelessége, hogy kérdéseket tegyünk fel életünk értelmér?l. Az ilyen kérdések zavart kelthetnek a lélekben, az elégtelenség vagy a kudarc érzését ébreszthetik fel, de éppen ezekben a helyzetekben nyilvánul meg az a semmib?l el?bukkanó kislány, aki, Charles Péguy francia költ? szerint, a remény (vö. Charles PÉGUY - A második erény titka). Valóban, ha az Istennel és az emberekkel való kapcsolatunk fenntartásához szükség van a hitre és a jóságra, akkor szükségünk van a reményre, hogy megértsük a történelem el?menetelét. Péguy nagysága abban rejlik, hogy visszavezetett bennünket a remény és alázat mély összefüggéséhez. Az alázatosak az igazán er?sek, akik képesek az életre tekinteni, Victor Hugo szavai szerint nem a megszokott pillantással, hanem a csodálkozás tekintetével. Az alázat továbbá legy?zi az ember nagy ellenségének, a Gonosznak a hatalmát, aki pontosan ott támad, ahol az életszentség a legnagyobb, és ahol (mint Vatikán városállamban) Krisztus hatalma a legb?ségesebben nyilvánul meg azokban, akik ?rá bízzák magukat. Ezért fel kell vérteznünk magunkat alázattal, hogy csodálkozó szemmel észrevegyük a remény apró, de biztos lépéseit.
Az Eucharisztia reményünk szentsége
Az Örökimádó n?vérek elöljárója ezután felidézte a szerzetesrend alapítóanyja, a Megtestesülésr?l nevezett Boldog Mária Magdolna tanítását, aki azt írta, hogy egy szent ember utolsó szavai a legfontosabbak, amelyekre érdemes emlékeznünk. Ezek azok a szavak, amelyek megalapozzák a reményt a többiek számára. Ilyenek Krisztus utolsó szavai, amelyek az utolsó vacsorán hangzottak el. Jézus összekapcsolta az Atyába vetett hitet és az örök élet reményét a közöttünk lév? szeretettel. A remény tehát szorosan összefonódik Jézus nagyszabású vágyával: hogy ?legyenek mindnyájan Egy¡± (Jn 17,21). Az Eucharisztia a remény viatikuma, szent útravalója az örök életre, és csodálatosan összeköti a múltat, a jelent és a jöv?t. Az Eucharisztiában kifejez?dik és megvalósul minden ember egysége. Azonban nem elég, hogy ezt tudjuk, hinnünk is kell benne, és mint a béke és az egység férfiainak és n?inek, meg is kell er?sítenünk egész lényünkkel.
Ez nem mindig könny?, hiszen a különböz?ségeinkb?l adódó konfliktusokon túl, gyakran a személyes és bels? problémákat is meg kell oldani. Hogyan gy?zhetjük le tehát magunkban a megszokott tekintetet, és érlelhetjük el a csodálkozás alázatos tekintetét? ¨C tette fel a kérdést Riva n?vér, majd felidézte szerzetesrendje születésének történetét.
Imádó tekintetünket szegezzük az Oltáriszentségre
Egy nagy szenvedéssel teli id?szakban (Napóleon uralkodása, VII. Piusz pápa elrablása (1809) idején Jézus, a Firenzében szám?zetésben lév? alapítóanya, Mária Magdolna számára Róma városát jelölte ki, mint helyszínt, hogy itt kezdje el m?vét. Jézus azt akarta, hogy Rómából, a kereszténység központjából érkezzen az a nagy felhívás, hogy imádó tekintetünket az Oltáriszentségre szegezzük, és bel?le merítsünk er?t, imát és világosságot, hogy vezessük az emberiséget és az egyházat is, a világ üldöztetései és az isteni vigasztalások között ¨C utalt Riva n?vér Szent Ágoston szavaira. Feltekinteni a Legszentebb Oltáriszentségre, mint annak idején a réz kígyóra, meggyógyíthat minket a gonosztól, megtisztíthatja a tekintetünket és képessé tehet minket a prófétálásra. Nem kell félnünk, mert Isten a legnagyobb szövetségesünk. ? örökös szeretettel szeret minket, és mindig irgalmas lesz hozzánk (vö. Jer 31,3). Hagyjuk, hogy ? alakítson minket, és valósítsuk meg azokat a világosságokat, amelyeket a Szentlélek pontosan az Eucharisztia és Sz?z Mária, a biztos remény jele által kínál fel számunkra.
A Kereszt jelében gy?zhetünk
Riva n?vér egy Dosztojevszkij idézettel folytatta elmélkedését, amellyel gyakran visszaélnek: a szépség meg fogja menteni a világot. Ez egy nem megfelel? idézet, mert Miskin herceg valójában egy drámai kérdést fogalmaz meg ?A félkegyelm?¡± c. híres orosz regényben: milyen szépség fogja megmenteni a világot? A herceg ugyanis Hans Holbein festményével, a Halott Krisztussal (1521) néz szembe, egy szörny? alkotással, amelyen az életnagyságban megfestett Jézus arca beesett szemekkel és a sejthalál, nekrózis jeleit mutató végtagokkal rendelkezik. Tehát a kérdés komoly. Milyen szépség fog megmenteni minket? A kereszt szépsége, a vereség szépsége fogja megmenteni a világot? Ezekre a kérdésekre Riva n?vér a következ? választ adta: Igen, a kereszt még megmenthet minket, egy kereszt, amelyet befogadunk és felajánlunk. Nehéz éveket éltünk át botrányok és viták között, de ebben a nagy jelben még gy?zhetünk. Ez a nagy, vesztes szépség üdvözít minket. A remény ott fakad, ahol a fájdalom és b?nbánat könnyei termékennyé teszik a lelket az alázatban és az élet újdonságában.
A biztos remény jele
Van egy másik nagy szövetségesünk is, a Szépség Királyn?je: Sz?z Mária ¨C folytatta elmélkedését Riva n?vér. Utolsókén Salvador Dalí festményét elemezte, amely a Port Lligati-i Madonnát ábrázolja az atomrobbantás után. Jelképe annak a tragédiának, amit az etikától levált tudomány és technika okozhat nekünk. A képen Sz?z Mária arcát a fest? felesége, Gala ábrázolja. A festményen mindenütt a pusztulás jelei láthatók: a régi boltív, amely alatt Mária áll, teljesen széttöredezett. Ilyenek a mi intézményeink is, régiek, de gyakran a romlás jeleit mutatják ¨C állapította meg Riva n?vér, majd folytatta a festmény részletes bemutatását. A képen látható egy hal, egy krisztológiai szimbólum, azonban már halva fekszik az emelvényen. A hegyek a víz fölött lebegnek. Ugyanakkor a m?vész az újjászületés jeleivel is telehinti alkotását. Ezek közé tartozik a tojás a boltív közepén, továbbá angyalok kinyújtott kezekkel és a Sz?z Máriára hasonlító, várandós n?k. A m?vész a hit felé való közeledés pillanatában azt akarta kifejezni, hogy Mária meg?riz minket a kudarcainkban és a kilátásainkban, mint ahogy a térdén ül? Gyermeket is ?rzi. Mária és az Isteni Gyermek irgalmas bels?ségeit nyitott keretek képviselik, mint amilyenek a remény jubileumi kapui. Ha Mária belsejének középpontjában Jézus áll, akkor az Isteni Gyermek belsejének középpontjában az Eucharisztikus Kenyér van. Erre a kenyérre tekintve Krisztus két dolgot tart felfüggesztve a kezében: a világmindenséget és a szót, vagyis az emberi bölcsességet és az isteni bölcsességet. Ezáltal Jézus arra oktat minket, hogy újból találjuk meg a remény útjait. El?ször is szegezzük tekintetünket az Eucharisztikus Kenyérre, merítsünk er?t a múltból, hogy eredeti módon értelmezzük a jelent és kössünk fogadást a jöv?re.
Végül pedig bízzunk Mária, a Salus Populi Romani, a Római Nép Segít?je, a Mennyország Kapuja, a remény és a vigasztalás kapuja gyors segítségében. Mária, a Vigasztalás és a Remény Anyja, imádkozz érettünk ¨C fejezte be elmélkedését a Sz?zanyához intézett fohászával Riva n?vér, a Legszentebb Oltáriszentség Örökimádó N?vérei monasztikus közösség elöljárója június 9-én, a szentszéki alkalmazottak jubileumán.
