杏MAP导航

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán      

Kontempláció és apostoli szeretet       

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. A béke legyen veletek! – köszöntötte a Szentatya a Konzisztórium-teremben összegy?lt vendégeit, külön kiemelve az egyes káptalanokon most megválasztott új legf?bb rendi elöljárókat. A résztvev?k közül a nagykáptalan keretében életük és az egész egyház életének fontos id?szakában érkeztek erre a találkozóra. Ezért mindenekel?tt imádkozzunk az Úrhoz a rendi közösségekért és minden megszentelt személyért, hogy bármely szerzetes intézmény tagjai – mindenekel?tt és egyedül Istent keresvén – a kontemplációt, mellyel szívvel-lélekkel Hozzá kapcsolódnak, kössék össze az apostoli szeretettel, mellyel a Megváltó m?véhez csatlakoznak és Isten országát akarják terjeszteni” – idézett Leó pápa a II. Vatikáni Zsinat Perfectae caritatis kezdet? zsinati konstitúciójából, mely a szerzetesi élet korszer? megújítását tárgyalja. Önök itt most három karizmatikus valóságot képviselnek, amelyek az Egyház történelmének különböz? id?szakaiban születtek, különböz? jelleg? szükségletekre adott válaszként, ám mindig egyesülve és egymást kiegészítve Krisztus Misztikus Testének harmonikus szépségében.

Maradjunk a megtérés állandó útján!

Leó pápa a jelenlév?k közül el?ször a legrégebbi alapításhoz, Szent Ferenc Világi Harmadrendjének 50 f?s csoportjához fordult, melynek kezdetei magára Assisi Szentjére nyúlnak vissza, és amelyet kés?bb V. Miklós pápa emelt rend rangjára az 1447-ben kelt bullájával. A ferences harmadrendiek 113. nagykáptalanján a közös élet, a képzés és a hivatások témáit tárgyalják, melyek Isten nagy családjának egészét érintik. Fontos azonban, hogy a káptalani találkozó mottójában jelzett fogalomnak megfelel?en a ?b?nbánati” karizma fényében foglalkozzanak velük. Ez ugyanis arra emlékeztet bennünket, hogy – Szent Ferenc szavaival élve – csakis a megtérés állandó útján tudjuk testvéreinknek ?a mi Urunk Jézus Krisztus illatos szavait” felajánlani (Els? levél a hívekhez, 19).

Maradjanak h?ek az apostoli igehirdetés egyszer?ségéhez!

Beszéde középs? részében Leó pápa az Afrikai Missziós Társulat nagykáptalanjának 90 tagból álló közösségéhez szólt, amelyet 1856. december 8-án alapított a tiszteletreméltó Melchior de Marion Brésillac püspök. Ez a missziós alapítás  az Egyház életének középpontjából fakad, ahogy azt Ferenc pápa írta az Evangelii gaudium kezdet? apostoli buzdításában. A Missziós Társulat története jól tanúskodik err?l az igazságról: a misszióhoz való h?ség, valójában azáltal, hogy id?vel ezernyi nehézséget leküzdöttek a közösségeiken belül és kívül, lehet?vé tette számukra, hogy növekedjenek, s?t a megpróbáltatásokból alkalmat és inspirációt merítve új apostoli horizontok felé induljanak Afrikában, majd a világ más részein. Ebben a tekintetben nagyszer? az Alapító által rájuk hagyott buzdítás, hogy igehirdetéseikben maradjanak h?ek az apostoli igehirdetés egyszer?ségéhez, ugyanakkor mindig legyenek készek a ?kereszt d?reségét” elfogadni, ahogy azt Pál apostol nevezi az els? korinthusi levelében (1 Kor 1,17-25) és maradjanak egyszer?ek és nyugodtak, még a világ értetlenségével és gúnyjával szemben is. Szabadok mindenféle feltételhez kötést?l, mert ?beteltek” Krisztussal, és képesek arra, hogy testvéreiket és n?véreiket a Vele való találkozáshoz vezessék, mert hiszen egyetlen törekvés élteti ?ket: hirdetni az ? evangéliumát az egész világnak (vö. Fil 1,12-14.21). Milyen nagyszer? jel ez az egész Egyház és az egész világ számára!

?Hogy üressé ne váljunk és el ne merüljünk, bocsássunk meg!”

Végül Leó pápa a legújabban alapított intézet, a Paraklétosz-Vigasztaló Szolgái rend 25 f?s nagykáptalani csoportját köszöntötte. ?k annak a Léleknek a szolgái, aki a keresztség ajándéka által bennünk lakozik (vö. Róm 8,9), és aki meggyógyítja ?quod est saucium” - vagyis ami megsebesült bennünk – ahogyan azt néhány nap múlva a pünkösdi szekvenciában énekeljük majd. A gyógyító Lélek szolgái: ez volt Gerald Fitzgerald atya kívánsága, aki 1942-ben elindította a társulat munkáját a nehéz helyzetben lév? papok gondozására, ?Pro Christo sacerdote” - Krisztus papjáért, ahogy a nagykáptalan mottója is jelzi. Azóta a világ különböz? részein végzi alázatos, türelmes, tapintatos és diszkrét szolgálatát a mélyen sérült emberek közelében, olyan terápiás utakat kínálva számukra, amelyek az egyszer? és intenzív lelki, személyes és közösségi életet magasan képzett szakmai segítséggel ötvözik, a szükségleteknek megfelel?en tagoltan. A Vigasztaló szolgáinak a jelenléte egy fontos dologra is emlékeztet bennünket: nevezetesen arra, hogy mindannyian, bár arra vagyunk hivatottak, hogy testvéreink számára Krisztusnak, a lelkek orvosának segít?i legyünk (vö. Lk 5,31-32), els?sorban betegek vagyunk, akik maguk is gyógyulásra szorulnak. Ahogy Szent Ágoston mondja, egy bárka képét használva, mindnyájunknak ?ebben az életben mintegy halandóságunknak és gyarlóságunknak megfelel? repedések vannak, amelyeken keresztül ennek a kornak a hullámain belép a b?n”.

A hippói szent püspök pedig gyógyírt is javasol a bajra: ?Hogy üressé ne váljunk és el ne merüljünk” – mondja – bocsássunk meg”. Bocsássunk meg, hogy mindenütt, ?plébániáinkon, közösségeinkben, egyesületeinkben és mozgalmainkban, egyszóval mindenütt, ahol keresztények vannak, bárki megtalálhassa az irgalmasság oázisát.

Kedves szeretteim – szólt immár mindenkihez a pápa – köszönjük a látogatást, amely ma ebben a teremben az egyházat szépségének három fényl? dimenziójában mutatja meg nekünk, melyek a megtérés iránti elkötelezettség, a misszió lelkesedése és végül az irgalmasság melegsége. Köszönjük azt a sok munkát, amelyet végeztek, szerte a világon. Megáldalak benneteket és imádkozom értetek Pünkösd kilencedében, hogy Isten tervei szerint egyre engedelmesebb eszközei legyetek a Szentléleknek. Köszönöm nektek! – búcsúzott hálásan vendégeit?l Leó pápa.