Jézussal a túlsó partra, Szent Atanázzal a bárkában – Vértesaljai László jegyzete
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
Május 2-a Szent Atanáz alexandriai püspök és egyháztanító (295-373) emléknapja. A napi olvasmányok egy-egy gondolata segítségével közeledek a páratlan éleslátású, feddhetetlen életű, de heves természetű teológushoz. Szent Atanáz 295-ben, Alexandriában született még a keresztényüldözés végső szakaszában, abban a rendkívül művelt, hellenizált, Nílus parti metropoliszban, mely Róma után a legnépesebb város volt. A napi szentlecke a főtanács egyik tagját, Gamálielt mutatja be, aki máig érvényesen tanítást ad a vitás kérdéseket rendező helyes eljárásmódról: „Ha ez a törekvés vagy mozgalom emberektől származik, úgyis magától felbomlik. De ha Istentől van, nem tudjátok szétoszlatni őket, és úgy látszanék, mintha Isten ellen tusakodnátok.” (ApCsel 5,38-39).
Gamáliel türelmes, körültekintő, tapintatos és mégis bátor, kezdeményező. Az ifjú Saul is ott ült lábainál, de az igazság kifejtésének eljárásmódját csak később, saját keserves tapasztalataiból tanulta meg. Atanáz tanítómestere Alexandrosz, a város püspöke, aki fölfedezi az ifjú Atanázban rejlő talentumokat és megteszi titkárának és diakónussá szenteli. 325-ben magával viszi Niceába az első egyetemes zsinatra, melynek épp most ünnepeljük 1700-adik évfordulóját. Három évvel később a nagyjából Krisztus korú ifjú Atanázt választják Alexandria püspökévé. Atanáz páratlanul okos és művelt, kérlelhetetlenül logikus, de türelmetlen és lehengerlő. Szinte féktelen erő rejlik benne, s hiába is van igaza, körülötte mindig viszály támad. Ennek következménye, hogy hosszú életében ötször is száműzték az uralkodók püspöki székéből. S jóllehet a tanításban igaza volt, általában a „stílusával” volt a baj. Éppen ezért Atanáznak át kellett kelnie saját viharos természetű genezáreti tavának túlsó partjára, ahogy a mai evangéliumban Jézusról olvassuk. Ő ugyanis egy heves vitabeszéd után átkel a tó túlsó partjára (Jn 6,1) és ott, Kafarnaum mezején immár nemcsak szavait – a bennük rejlő igazsággal – osztja ki mindenkinek, hanem a megszaporított kenyérben önmagát is, akiről – igaz csak egyszer jellemezvén önmagát – így vallott: „Tanuljatok tőlem mert szelíd vagyok és alázatos szívű!” (Mt 11,29).
Ennek a Jézus bárkájában való tanulásnak van egy feltétele: „Vegyétek magatokra igámat és tanuljatok tőlem…”. Atanáz közel hatvanéves már, amikor 355 és 366 közt háromszor is száműzetésbe került. A Gondviselés elviszi Szent Antal remetéhez, ahol felveszi Jézus igáját – így már nem saját „nyűgét” hordozza tovább!!! – és a több mint százéves Antal apátnak, az ő Gamálieljének a lábához ül. Beszáll a bárkába, hogy átkeljen saját túlsó partjára. Antaltól azt a jézusi jellemet tanulja meg, melyet a Zsidókhoz írt levél tanúsága szerint maga a Mester is úgy tanult: „Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből engedelmességet tanult” (Zsid 5,8). Bár Szent Antal apát ugyanazt vallja a hitben, mint Atanáz, a száműzött püspök mégsem teológiát tanul tőle, hanem lelkületet, ahogy a Gamáliel-nevelte Pál apostol kéri: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt” (Ef 2,5).
Bár Szent Antal apát 356-ban, 105 éves korában elhunyt, Atanáz mégis marad a pusztában és tanulja az ön-jellemfaragást az Antal körül kialakult remeteközösség életéből. Hálából azonnal megírja Szent Antal életét, mely Keleten és Nyugaton nemcsak a leendő szerzetességet alapozza meg, hanem lelkiséget ad az egyház minden tagjának.
Atanáz így evez át lelke háborgó tengerén annak túlsó partjára, mert a pusztai remete megszelídíti őt is. Megnyugszik, egyre higgadtabb, megfontoltabb, egyre többet imádkozik és azt is megtanulja, amire a Gamáliel-nevelte Pál apostol inti: „Lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat, hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. (1Kor 13,2).
Add Uram, hogy merjünk beszállni a te bárkád, az Egyház hajójába, hogy a Lélek szelével átevezzünk a túlsó partra, ahol Te már vársz ránk, kenyered asztalával!
Hadd tegyek hozzá még egy gondolatot Szent Jeromosról, aki bár ötven évvel később született, mégis párja Atanáznak, Nyugaton. Egyek a szellem frissességében, a tisztánlátásban, és egyek jellemükben. Jeromos is robbanékony, türelmetlen és hozzá még sértődékeny. Rendkívüli képességét előbb Damazusz pápa (306 – 366-384) mellett fejtette ki, majd ő is bárkába szállt, szó-szerint és lelkiekben is, és Betlehemben telepedett le, ahol remeteéletet folytatott. Olvasta Atanáz püspök Szent Antalról írt életrajzát és ez csak mélyítette benne a visszavonult elmélkedésre kész hajlamát. Ő is a magányban, a csöndben, az imában szelídült meg és kapott kedvet ahhoz, hogy maga is remeteként, megírja Szent Antal apát társának, Remete Szent Antalnak és Gázai Szent Hilárionnak az életét. Milyen szép és gazdag a Communio Sanctorum, a Szentek Közössége, melyet pár napja az Egyház elénekelt Ferenc pápa temetésekor.
[ Audio Embed Elmélkedés Szent Atanázról ]