杏MAP导航

P. Harsányi Pál Ottó OFM - Róma

A környezetetika vagy ökológiai etika a katolikus teológiában

A b?nbeesés leírása a Teremtés könyvének harmadik fejezetében sorra veszi a teljeskör? ökológiára is jellemz? hármas kapcsolatrendszert. Az els? emberpár elrejt?zik Isten el?l (vö. Ter 3,9-10), Ádám Évára hárítja a felel?séget, aki ?t a tiltott fa gyümölcsével kínálta (vö. Ter 3,11-12), a férfi uralkodik feleségén, aki pedig ?szintén vágyakozik utána (vö. 3,16b). Az anyagvilággal való kapcsolatuk sem lesz többé harmonikus, hiszen a férfi verejtékkel keresi a kenyerét (vö. Ter 3,17), a gyermeket szül? asszony kínjai pedig megsokasodnak (vö. Ter 3,16a). A három irányban megnyilvánuló kapcsolat szerves egységben degradálódik vagy éppenséggel fejl?dik (vö. Caritas in veritate, 28; Laudato si’, 120). A környezetetika vagy ökológiai etika a katolikus teológiában és gondolkodásban az Isten, ember és teremtés kapcsolati hálójába illeszkedik, erre utal a teljeskör? ökológia elnevezés. Ferenc pápa az emberi szív egységének drámai következményeir?l így ír: ?Amikor a szív valóban nyitott a világot átfogó közösségre, semmi és senki nincs kizárva ebb?l a testvériségb?l. Következésképpen az is igaz, hogy a közöny vagy a kegyetlenség a világon él? többi él?lénnyel szemben valamiképpen mindig arra is kihat, ahogy a többi emberrel bánunk. Szívünk csak egy van, és ugyanaz a nyomorúság, amely rávesz egy állat bántalmazására, hamarosan megmutatkozik a többi személlyel való kapcsolatban is” (Laudato si’, 92).

A természetpusztítás nem kizárólag, s?t nem els?sorban technológiai, hanem erkölcsi kérdés

Az egyház társadalmi tanításának a környezet- és klímavédelemre vonatkozó megfontolásai közül a legfontosabb az, hogy a természetpusztítás nem kizárólag, s?t nem els?sorban technológiai, hanem erkölcsi kérdés. Nem elegend? kevésbé szennyez? gazdasági tevékenységet folytatni és környezetkímél? járm?veket használni. A fejlett technológia nagy érték, de önmagában nem elegend?. A bibliai és a keresztény hagyomány mindig is foglalkozott a szeretet parancsának társadalmi hatásaival, a szociális igazságossággal. A rendszerezett társadalmi tanítás azonban XIII. Leó pápa Rerum novarum kezdet? enciklikájával indult 1891-ben. Ennek a mérföldkövet jelent? dokumentumnak a 100. évfordulójára jelent meg II. János Pál Centesimus annus kezdet? enciklikája, amely a fogyasztói szemlélet, a konzumizmus és a felel?tlen környezetpusztítás közös okát egy antropológiai tévedésben látja (vö. CA 37). A természetes er?források felhasználását, a világ átalakítását, egyfajta ?újjáteremtését” ugyanis megel?zi a természeti er?források egyetemes rendeltetése, ami az emberhez méltó élethez való jogból, és végs? soron Isten akaratából származik. A társadalmi tanítás a Rerum novarum-tól kezdve védi, kezdetb?l kora szocializmusával szemben a magántulajdonhoz való jogot, ami az emberi szabadság, a család és az autentikus emberi önmegvalósítás alapja. Ez a jog azonban nem korlátlan, hiszen a nagyobb közösség, s?t a teljes emberiség javát is kell szolgálnia. A kett? egyensúlyának és bels? arányainak megtalálása és érvényre juttatása nehéz, de kulcsfontosságú feladat.

A teremtett világ azonban nemcsak az ember túlélése miatt, hanem önmagában is értékes

A környezet-, illetve teremtésvédelem három egymásra épül? értéken nyugszik. A legnyilvánvalóbb a biológiai természet ún. eszközértéke, vagyis az ökoszisztémák integritásának megóvása azért, hogy az ember egészséges és biztonságos környezetben élhessen. Ezt az értéket a Tanítóhivatal térben és id?ben is kiterjeszti amennyiben a javak egyetemes rendeltetését is hangsúlyozza a magántulajdon védelme mellett, illetve felette (vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes kezdet? lelkipásztori konstitúció, 69; Az Egyház Társadalmi Tanításának Kompendiuma - ETTK [olaszul: 2004, magyarul: 2008], 460., 482., 484. pontok). Az id?beli kiterjesztés a jöv? generációk életfeltételeinek a biztosítására van tekintettel, egyfajta generációk közötti szolidaritást jelöl ki. A Földet nemcsak örököltük, hanem még inkább unokáinktól kaptuk kölcsön (vö. ETTK 459, 466-467, 477). A teremtett világ azonban nemcsak az ember túlélése miatt, hanem önmagában is értékes. Erre az önértékre a tudós, a m?vész és a hív? ember is rácsodálkozik. A tanítóhivatali megnyilatkozások közül els?ként II. János Pál 1987-ben megjelent Sollicitudo rei socialis kezdet? enciklikája mutat rá a bels? rend értékére (vö. SRS 34). A természeti környezet eszközértékének egyfajta kiterjesztése az esztétikai vagy rekreációs érték, amely az embert a szó szoros értelmében vett létfeltételek biztosításán túl lelkében újítja meg, pihenteti, boldogítja és így teljessé teszi. Ez a tulajdonság, a szépség értéke a teremtés beteljesülés-értékére, vagy pontosabban a keresztény hitben értelmezett végs?, eszkatológikus céljára utal. Az Istennel megvalósuló teljes közösségben a végid?kben nemcsak az ember, hanem a teremtett világ egésze is részt fog venni. Minden, amit ebben a világban egymásért és környezetünkért teszünk nem vész kárba, hanem része a megváltás titkának. Isten ilyen értelemben is munkatársául hívja az embert, aki ezáltal még inkább önmaga lehet. A megváltás kozmikus dimenziójáról szólnak Szent Pál Rómaiakhoz írt levelének következ? sorai: ?Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását. A természet ugyanis mulandóságnak van alávetve, nem mert akarja, hanem amiatt, aki abban a reményben vetette alá, hogy a mulandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dics?séges szabadságára” (Róm 8,19-21).

A természeti környezet és benne az ember javát nem szembeállítani, hanem egységbe kell fonni

A természeti környezet megóvása, a sérülékeny emberi élet védelme és a szociális igazságosság el?mozdítása szorosan összetartoznak. A három terület kapcsolatainak és bels? arányainak megértése és megfelel? védelme már korántsem ilyen egyszer?. Az egyik véglet a széls?séges emberközpontúság, vagyis a túlzott antropocentrizmus, amely az er?források rövidlátó és felel?tlen kihasználáshoz, a klímavédelem figyelmen kívül hagyásához, és így egyfajta erkölcsi relativizmushoz, a ?minden mindegy” frusztrált gondolkodásmódjához vezet (vö. Laudato si’, 23-26; 68-69; 115-123). A túlzott ökocentrizmus, az ún. mélyökológia pedig tagadja az egyes létez?k közötti lényegi, létrendbeli különbséget. Az élettelen dolgok, a növények, az állatok és az ember a létb?l különböz? mértékben részesülnek, és így értékrangsor állítható fel közöttük. Ez a bels? rend nincs egyiküknek sem a kárára, de mégis fontossági sorrendet állít fel a felel?s cselekvés számára. A keresztény kinyilatkoztatás az embert szellemi természet?, halhatatlan lélekkel és személyes természettel rendelkez? teremtményként látja, akit Isten önmagáért akart (vö. Gaudium et spes, 24). Az ember és a teremtett világ emberen kívüli része közötti lényegi, ontológiai különbség tagadása teljességgel idegen a keresztény hitt?l és erkölcsi tévedésekhez vezethet akkor, ha például az állatok védelmére embertársaink testi-lelki integritásának megóvásánál nagyobb hangsúlyt fektetünk. A természeti környezet és benne az ember javát nem szembeállítani, hanem világos határvonalak és az értékrendbeli különbségek tiszteletben tartásával integrálni, egységbe fonni kell. A kereszténység a két terület bels? összefüggéseire, arányaira és harmóniájára mutat rá, azt igyekszik életre váltani. A Laudato si’ kezdet? enciklika is ezt a látásmódot emeli ki:

?Még várat magára egy olyan új szintézis kialakítása, amely felülmúlja az utóbbi századok hamis dialektikáit. Maga a kereszténység, h?ségesen identitásához és a Jézus Krisztustól kapott igazság kincséhez, mindig újragondolja és új módon fejezi ki önmagát. Párbeszédet folytat az új történelmi helyzetekkel, és ilyen módon arra törekszik, hogy örök újdonsága ismét láthatóvá váljon” (LS 121).