杏MAP导航

Paolo Ruffini / Somogyi Viktória - Vatikán

Ebben a felfüggesztett id?ben a világon mindenki azon t?n?dik, ki lesz Róma 267. püspöke. Mindenki részt vesz benne, még ha fizikailag ki is van zárva arról a helyr?l, ahol az apostolok utódai, akik bíborosok lettek, összegy?lnek és egy kápolna titkában ?rizve, megválasztják Isten szolgáinak szolgáját, aki az Egyház vezetésére hivatott. Szolga. Az egyetlen Nép szolgája, amelyhez Péter is tartozott és amelynek része marad, még azután is, hogy elhívást kapott a vezetésre. Szolga. És ebben rejlik a misztérium. Hogyan lehet egy szolga egy nép vezet?je? Egy egyházé? – teszi fel a kérdést Paolo Ruffini, a Kommunikációs dikasztérium prefektusa.

Ez egy kérdés, amelyre Jézus olyan szavakkal válaszolt, amelyeket ma is nehezen értünk: ?Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, s vezet? embereik éreztetik velük hatalmukat. Közöttetek azonban ne így legyen. Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek els? akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ? szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10,42-45)

Tehát szolgálni. Erre hivatottak Péter utódai, hogy vezessék az Egyházat. És ez a paradoxon zavarba ejt?. Ez összezavarja mind a médiát, mind a világ számos, kis és nagy hatalmi központját egyaránt, miközben az identitásán, a névválasztásán töprengenek, hogy ki lesz majd a kiválasztott, s?t talán még a döntést is megpróbálják befolyásolni olyan forgatókönyvek és értelmezések kidolgozásával, amelyek mintha a homokba lettek volna írva.

Extra omnes! Mindenki távozzon! Ez a szabály megzavarja ezt a ’most’ és a ’még nem’ között felfüggesztett id?t, amelyben még a bíborosok (Isten népe, amely vár pásztorára, tudja, hiszi és kéri ?t) is arra kapnak meghívást, hogy belépjenek a misztériumba; és nemcsak mindenkit, hanem mindent a Sixtus-kápolnán kívül hagyjanak: önmagukat, gondolataikat, érveléseiket; és teljesen üresítsék ki önmagukat, hogy teret engedjenek egyedül a Léleknek, egy ?ket meghaladó dinamikának és Péter misztériumának. De Péter ilyen. Egy rejtély, ami bizonyosságot ad nekünk.

Péter az a halász, akinek Jézus megígérte, hogy a gonosz nem fog gy?zedelmeskedni: ?Te Péter vagy, és erre a sziklára építem egyházamat, és a pokol kapui sem vesznek er?t rajta” (Mt 16,18). ? az az apostol, akiért – amikor rábízta Egyházát – Isten Fia imádkozott, különleges ajánlással fordulva az Atyához, hogy ? segítse Pétert a vállán cipelni a különben túl nagy terhet.

Pétert ez az ima támogatja, amely az id?k és a történelem során kiterjedt utódaira egészen napjainkig. Ez egy valóban konkrét, különleges ima: hogy a hit soha ne fogyjon el a megpróbáltatások közepette, amelyekkel szembe kell néznie, amelyek olyan különböz?ek és olyan hasonlóak szekularizált, megosztott, polarizált, összezavarodott, feldühödött korunk megpróbáltatásaihoz. Korunk tele van parancsolási vággyal és szegény a szeretetben, képtelen felfogni a szolgálat és a közjó értékét, tele van törékeny bizonyosságokkal és hamis igazságokkal, inkább haraggal, mint irgalommal van átitatva, oly gyakran inkább bosszúra vágyva, mint megbocsátásra: ?Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te er?síted majd meg testvéreidet.” (Lk 22,31-32).

Péter az irgalom és a szeretet, a szeretetközösség és a meghallgatás misztériuma. Egy halász, aki rosszul kalkulál; aki zaklatott, ha egész éjjel a tengeren nem fog egyetlen halat sem; aki aztán a túlsó oldalon kiveti a hálókat egy idegen puszta szavára. És végül megérti, hogy aki beszél hozzá, az az ? Mestere. Péter egy b?nös, akinek megbocsátottak: ? a kiválasztott, aki miel?tt örvendezett volna, keservesen sírt, miután elárulta az Urat. Mint Júdás. De ? sír. Sírt. Könnyeiben rejlik minden misztériuma. És ott van az Egyház misztériuma. Ezek a könnyek talán Országának kulcsai. Ezek Péter és misztériumának kulcsai: egy olyan törékenység, amely éppen azért er?teljes, mert nem a saját fényével ragyog. Egy szikla, még ha nem is volt az. Éppen ezért er?sít meg mindannyiunkat a hitben – zárja vezércikkét Paolo Ruffini, a Kommunikációs dikasztérium prefektusa a konklávé kezdete el?tt.