杏MAP导航

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

?Az mondta neki: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. S illett vigadnunk és örülnünk, mert ez az öcséd halott volt, és életre kelt, elveszett, és megkerült.” (Lk 15,31-32).

A példabeszédek olyan történetek, amelyek a mindennapi valóságból merítenek képeket és helyzeteket. Ezért érintik meg a mi életünket is. A példabeszédek provokálnak bennünket, és azt kérik, hogy foglaljunk állást: hol vagyunk mi ebben a történetben? – kezd?dik a pápa katekézise. Jézusnak ebben a leghíresebb példázatában találjuk meg az evangélium szívét, vagyis Isten irgalmasságát. Lukács evangélista szerint Jézus ezt a példabeszédet a farizeusoknak és az írástudóknak mondja, akik zúgolódtak, hogy Jézus b?nösökkel eszik. Ezért mondhatjuk, hogy ez a példabeszéd azoknak szól, akik elvesztek, de nem tudnak róla, és közben másokat elítélnek.

Az evangélium a reménység üzenetét akarja adni nekünk, mert azt mondja, hogy bárhol és bárhogy is vesztünk el, Isten mindig keres minket! Eltévedhetünk, mint a bárány, elgurulhatunk, mint egy pénzdarab, vagy elveszhetünk, mint ennek az apának mindkét fia.

Torz elképzelés, hogy csak szolgaként maradhatunk egy kapcsolatban

A szeretet mindig elkötelez?dés, mindig van valami, amit el kell veszítenünk, hogy találkozhassunk a másikkal. A példázatban szerepl? kisebbik fiú azonban csak magára gondol, ahogy az a gyermek- és kamaszkorban el?fordulhat. Hiszen sok ilyen feln?ttet láthatunk, akik nem tudják meg?rizni a  kapcsolataikat, mert önz?ek. A veszély ilyenkor az, hogy könyörögni kezdünk szeretetért és elszeg?dünk az els? jött-ment gazdához. Ezek a tapasztalatok adják azt a torz elképzelést, hogy már csak szolgaként létezhetünk egy kapcsolatban, mintha egy b?nt kellene kiengesztelnünk, mintha már nem is létezne igazi szeretet. A kisebbik fiú élete mélypontján arra gondol, hogy visszatér az atyai házba, hogy legalább néhány morzsányi szeretethez hozzájusson.

Rembrandt egyik híres festményének tanítása az anyai-apai szeret? kezekr?l

Csak azok, akik igazán szeretnek minket, tudnak megszabadítani bennünket a szeretet e téves felfogásától. Az Istennel való kapcsolatunkban is pontosan ezt tapasztaljuk. A nagy fest?, Rembrandt egyik híres festményén gyönyör?en ábrázolja a tékozló fiú visszatérését. A pápa két részletre külön utal: a hazatér? fiú kopasz, feje le van borotválva, mint egy b?nbánóé, de úgy is néz ki, mint egy kisgyermek feje, mert ez a fiú újjászületik. Aztán az apa kezei: az egyik férfi, a másik n?i kéz, hogy így jelezzék a megbocsátás ölelésében rejl? er?t és gyengédséget.

Az atya behívja id?sebb fiát is és nyitva hagyja az ajtót, számunkra is

Az id?sebb fiú a történetben azokat képviseli, akiknek a példabeszédet elmondták: ? mindig otthon maradt az apjával, mégis távol állt t?le, távol volt a szívében. Lehet, hogy ez a fiú is el akart menni, de félelemb?l vagy kötelességb?l ott maradt, abban a kapcsolatban. Ha azonban akarata ellenére alkalmazkodik, akkor elkezd haragot táplálni magában ellene, és ez a harag el?bb-utóbb kirobban. Paradox módon az id?sebb fiú végül azt kockáztatja, hogy kikerül otthonról, mert nem tud osztozni atyja örömében. Ám az apa kimegy ?eléje is. Nem szidja meg, és nem inti a kötelességére. Csak azt akarja, hogy érezze az ? szeretetét. Behívja ?t, és nyitva hagyja az ajtót, és ez az ajtó nyitva marad számunkra is. Mert hiszen ez a reménység alapja: azért reménykedhetünk, mert tudjuk, hogy az Atya vár ránk, messzir?l lát minket, és mindig nyitva hagyja az ajtót. Kedves testvéreim, kérdezzük meg hát magunktól, hogy hol vagyunk mi ebben a csodálatos történetben. És kérjük az Atya Istent?l a kegyelmet, hogy mi is hazataláljunk – zárul Ferenc pápa nagyszerdai katekézise.