杏MAP导航

Egy hatalmas király arról volt híres, hogy mindent tudni akart. Tudósokat hívott udvarába, vitákat szervezett és egy napon kihirdette: – Aki megtanít nekem valami olyat, amit még nem tudok, gazdagon megjutalmazom!

Sokan jöttek, sokféle bölcsességgel, de a király mindegyikre csak legyintett: ?Ezt már tudom.”

Végül egy egyszer? id?s ember lépett el?. Meghajolt és így szólt: – Felség, én nem tudok sokat. Csak annyit, hogy amit tudok, azt sem teljesen. Amit értek, abban is van, amit nem értek. Amit tanítok, azt is tanulom. Amit pedig kaptam, azt másoktól kaptam.

A király elhallgatott. Majd csendesen így szólt:

– Te tanítottál meg arra, amit soha nem tudtam: a valódi bölcsesség az alázattal kezd?dik.

Az alázat nem kisebbrend?ség, hanem nyitottság arra, hogy mindig van mit tanulnom. Ebben rejlik az igazi nagyság. Tudom, hol a helyem. Nem értékelem sem le-, sem túl önmagamat.

Amikor egyik régi ismer?söm meg akarta szerezni a hajtási engedélyt, néhány óra vezetés után, az oktatómestere arra kérte, hogy hagyja abba, fizetnie sem kell, csak éppen ne vezessen soha többé. Ez az ember nem sért?dött meg, hanem megköszönte oktatómesterének a figyelmeztetést. Más téren nagy képességei vannak, de az autóvezetés ?nincs a vérében”.

Van olyan ember is, aki nincs eléggé egy idegen nyelv ismeretének birtokában, mégis beáll tolmácsnak, mert úgy érzi, menni fog a fordítás. Aki nem ért az autószereléshez és mégis magyarázza az autószerel?nek, hogy melyik alkatrészt hová kell tennie. Aki beteg és kioktatja az orvost betegségér?l. Ezek a példák is mutatják, milyen veszélyeket rejt a helytelen önértékelés.

Nagy veszély aztán az is, ha túlságosan lebecsülöm magamat. Annyira alázatossá akarok válni, hogy még azért is bocsánatot kérek, hogy élek! Lehajtom alázatosan fejem és még az életre is méltatlannak érzem és tartom magamat. Na, ez baj! Ha Isten élettel ajándékozott meg, akkor az már elég ok arra, hogy méltónak tartsam magam az életre.

A legtöbb ember boldogtalanságának az is lehet az oka, hogy nem azt teszi, amit szeret. Ezért elégedetlen, ideges és szomorú. S ezért lesz beteg.

Az eddigi kijelentések azt is jelentik paradox módon, hogy ha tudom a helyem, akkor szükséges tovább dolgoznom magamon Isten Szentlelkének segítségével. Ebben a munkában elengedhetetlen a fokozatosság törvénye: el?ször a bet?ket kell megtanulnom, hogy olvasni tudjak. El?ször a számokat kell megismernem, hogy számolni tudjak. Az els? osztály után nem következhet a tízedik. Ezért mondja Jézus, hogy ha vendégségbe hívnak, ülj el?ször az utolsó helyre.

Az evangélium azt sugallja, hogy fejl?désre vagyunk ítélve. Aki leértékeli magát és még azért is bocsánatot kér, hogy él, az nem él igazi életet, mert fél továbblépni. Aki pedig túlértékeli magát, az sosem fog fejl?dni, mert elhiteti magával, hogy ? mindent tud. Ez pedig g?g, s ez az alázat ellentéte.

Az els? ember is abban tévedett, hogy nem tartotta be a fokozatosság törvényét. Egy csettintésre olyan akart lenni, mint az Isten. S Isten megbosszulta volna? Féltékeny lett?

Isten nem ilyen, ? fokozatosan akar elvezetni az ? életére. A baj, hogy az els? ember is és én is a magam erejéb?l, gyorsan akarok olyanná válni, mint az Isten. Nem az a baj, hogy olyanná akarok válni, hanem az, hogy rögtön: adjad Uram, de most.

Az els? ember – Ádám – után jön a második ember, Krisztus, aki ?betartja” a lépéseket: kisdedként születik, felnövekszik, mindent vállal, egészen a halálig. Ezután jön a feltámadás. Ez a helyes alázat útja.

Megalázni önmagam azt jelenti: végigjárom az utat lépésr?l lépésre. Sem túlértékelve, sem alulértékelve magam. A kett? közötti feszültség nagy, de van Mesterem, Aki vezet. Ha ránézek, haladok. Ha nem, elbukom! S ha el is bukom id?nként, csak ?rá kell újra néznem. A második emberre, aki Istenhez vezet.

Én kire nézek legtöbbet? Amire, Akire nézek, azzá válok hasonlóvá.