Szamaritánusok: Sajgó Balázs atya elmélkedése az évközi 15. vasárnapra
Egy idős asszony minden reggel kora hajnalban beült a kórház onkológiai osztályának várótermébe. Nem volt időpontja, nem is volt beteg – legalábbis testileg nem.
A nővérek ismerték már. Mindig hozott egy termosz kávét és néhány műanyag poharat. Amikor megkérdezték, miért jön, azt válaszolta: – Olyan sokan félnek itt egyedül. Ha valakinek senkije sincs, én itt vagyok, hogy ne egyedül igyon meg egy kávét, mielőtt bemegy az orvoshoz.
Volt, aki nem fogadta el. De volt, aki akkor nevetett először hetek óta. Volt, aki elsírta, amit otthon nem tudott és volt olyan is, aki csak csendben üldögélt mellette és végre nem érezte magát láthatatlannak.
Ez az idős asszony nem gyógyított, nem prédikált. Csak lehajolt a szenvedőhöz, mint a szamaritánus az évközi tizenötödik vasárnap evangéliumában.
A szamaritánusok és a zsidók között Jézus korában mély ellentét feszült. A szamaritánusokat a zsidók lenézték és kerülték a velük való érintkezést. Ezért is érdekes, hogy a példabeszédben éppen egy szamaritánus mutat példát irgalmasságból és szeretetből. Jézus a szamaritánus példájával provokálja azokat, akik a felebarát körét egy nemzeten belülre szűkítik.
A szamaritánus nem azt nézi, hogy valaki őt látja vagy nem. Azért hajol le, mert ő a szívével lát, a másik emberben Krisztust látja, az Isten képére és hasonlatosságára teremtett embert! A szamaritánus nem elméleteket gyárt, hanem azt teszi, amire a másiknak szüksége van és addig teszi, ameddig a másiknak szüksége van. Ez a kereszténység, erre hív meg Krisztus.
A szamaritánus azt teszi, amit Jézus tett földi életében: irgalmasságot gyakorol, ami nem csupán érzés és empátia. Sokkal több annál: együttérző cselekvés.
Az Újszövetség eredeti görög szövegében az irgalom szó azt jelenti: megmozdulnak a belső részei. Szép magyar kifejezéssel: összeszorul a szíve. Tehát van érző és együtt érző szíve, s ennek következtében mozdul a keze és a lába is, és így segít.
A szamaritánus azt teszi, amit Jézus tett egész földi életében. Ferenc pápa egy Twitter-üzenetében így fogalmazott: „Mindegyikünk sebesült ember és Jézus a szamaritánus, aki odajött hozzánk, és gondoskodott rólunk... Mindannyian sebesültek vagyunk és Jézus az, aki lehajol hozzánk.” Most mi vagyunk az ő kezei, az ő szíve.
Ki az én felebarátom? – kérdezi a törvénytudó Jézustól. Ő pedig erre nem azt válaszolja, hogy kinek kell segítened, hanem megfordítja a kérdést: Te vajon felebarát vagy? A felebaráti szeretet nem más, mint Isten szeretetének folytatása a világban – konkrét tettekben. Mindennap találkozhatok olyan emberekkel, akik „félholtan” fekszenek – nem mindig fizikailag, hanem lélekben, kapcsolataikban, reményükben. A kérdés: elmegyek mellettük, vagy megállok?
Nagy különbség van az élet és elmélet között: az életből születik az elmélet és nem fordítva! Ezért van az, hogy sokszor képzetlen, egyszerű emberek tiszta szívükkel megelőzik azokat, akik hangosan evangelizálnak és áradoznak Isten szeretetéről és jóságáról, de nem segítenek a szomszéd szegényein. Lehet, hogy a távoli szegényeknek még adakoznak, de a közel élőket nem akarják észrevenni.
Könnyebb ugyanis szeretni egy távollévő, tőlem távol élő embert, mint azokat, akik nap mint nap sokszor „az agyunkra mennek”, mégis ők azok, akik tükröt tartanak nekem és szavak nélkül megmutatják, milyen szinten állok kereszténységemben – milyen közel vagy távol élek Krisztustól.
A hozzám közel állókkal, családtagjaimmal, munkatársaimmal való viszonyomban, a rájuk szánt időben derül fény arra, hogy csak szavakkal szeretek vagy tettekkel is.
Ne féljek közel menni a másik emberben is élő Krisztushoz. Dönthetek!