杏MAP导航

Virágvasárnapra és Nagyhétre készülve felidézek néhány – mindannyiunk számára ismer?s – emberi viselkedésformát:

Valaki egyik nap elhalmozza dicsérettel embertársát, lelkendezve jókat mond róla, másnap már teljesen ellenkez? állításokat tesz ugyanarról az emberr?l...

Egy másik ember egyik nap embertársát még barátjának vallja, aztán rövid id?n belül kiderül, hogy megsz?nt a nagy barátság...

Aztán valaki egyik nap ellenséges magatartást tanúsít, kés?bb mégis szeretetteljesebb arcát mutatja...

E tapasztalatok felidézésében arcok jelennek meg, különféle élmények jutnak eszembe és érzések jelennek meg testemben.

Az esetek többségében – e tapasztalatok felidézésében észrevehetem, hogy legtöbbször mások jutnak eszembe. A “többiek”, aki nem én vagyok.

Pedig ezek a “többiek” azok az emberek, akik üzenetet hordoznak. Az üzenet pedig így hangzik: az ellentmondások minden emberben ott rejt?znek. Én sem vagyok kivétel. Bennem is ott lapulnak, még ha legtöbbször fel sem ismerem magamban. Akkor is ott rejt?znek, ha nem ismerem be magamnak: ma pálmát lengetek, holnap ítélkezem, keresztre küldök valakit, a pokolba kívánom és megfeszítem ?t. S eközben a másik emberben Istent utasítom el! Hiszen ? maga hangsúlyozta földi életében: ?Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Máté 25,40)

A szenvedés nagyhetében megköszönhetem Istennek azokat az embereket, akik segítettek annak felismerésében, hogy bizony nagyon sokszor én is barátként, jó munkatársként viselkedtem, de nagyon sokszor bántottam is másokat – legtöbbször tudattalanul. Nem ismertem még fel magamban, hogy a tömegben én sem tudtam, hogy mit cselekszem. A keresztr?l letekintve, Jézus egykor rám – és minden embertársamra is – értette: ?Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek!” (Lk 23,34).

Bizony, az egyetemes emberiség tagjaként ismétl?dik a jelenben a múlt: ma hozsannát kiáltok, holnap megfeszítek valakit.

S legtöbbször még csak nem is tudatosul bennem...

Köszönjem meg legalább lélekben barátomnak, kollégámnak, ellenségemnek és tisztel?mnek, hogy e felismerésben segít. Az ellentmondás mindenkiben ott volt/van/lesz.

Kérdés, hogy mit kezdek vele?

Ha ez a tény nem tudatosul bennem, akkor évr?l évre ünnepelhetem a Virágvasárnappal kezd?d? Nagyhetet, semmi nem fog változni.

Ha pedig egyszer úgy igazán érdekelne és megérintene a MÁSIK EMBER SZENVEDÉSE – és BENNE AZ ISTENÉ – akkor közel mennék hozzá, mert az érdekelne, ami benne zajlik és nem csupán a hogyléte. Akkor nem elemzésekbe merülne ki kereszténységem, hanem elkezdene élni bennem az Élet.

Az Élet, Aki id?nként szenved is… bennem, benned, mindenkiben.

Van bátorságom közel menni? Igazán érdekel a másik szenvedése? Igazán érdekel, hogy mi van mögötte? Anélkül, hogy elemzésekbe bocsátkoznék…

Vagy elrendezem felszínes érdekl?déssel? Meglapulva és lapítva – sz?nyeg alá seprem a dolgaimat...

Ennyi a kereszténység? Felszínes ünneplés és barkalengetés…?

A mi Urunk és Mesterünk mutatja az Utat, hiszen ? maga az Út, az Igazság és az Élet (vö. Jn 14,6). A helyes Út az, amit ? mutat, Aki nem küld, hanem el?ttem megy! A helyes Igazság ?, Aki határozott, de egyben irgalmas is, ezért Igaz Ember és nem gazember! ? velem van!

S ? az Élet is, Aki Szentlelkét adja s ezért bennem van!

? beépítette az értelmetlennek t?n? szenvedéseket is saját életébe és mutatja nekem is, hogy ezt kell(ene) tennem. Közel menni, érezni, s ha szükséges - vállalni is! Ez a gyógyulás útja – az igazi Húsvét felé!

Kegyelmekben gazdag Nagyhetet – hogy felfedezzem a szenvedés isteni értelmét!